Álom

Felbőg a motor. A szomszédos hegyoldalon egy kecske riadtan elbődül, de ebből mi semmit nem hallunk. A völgyben, Zágon alatt zöld egyenruhások menetelnek. Intek a kezemmel. Lomhán megindulunk a határ felé.

A Turán motorja zabálja a benzint. A harckocsi méltóságot sugároz, tekintélyt parancsol - csak sajnos kevés van belőle.

Figyelem a hegyeket, és eszembe jutnak az otthon maradottak. Nagyobbacska és kicsi gyermekeim, aggódó feleségem. A székely leányok és asszonyok, az öregek.

Az oláhok 3 hete átálltak a ruszkik oldalára. Azóta vártuk, hogy mikor jön a parancs. Végre megjött. Későn, mondta a százados. 3 hétig káromkodott, hogy miért húzzák az időt, miért nem foglaljuk el az Árpád-vonal évekkel ezelőtt kijelölt állásait a Dél-Kárpátokban. Most már késő, elvesztjük nem csak a visszaszerzett ősi földet, de Csonka-Magyarországot is, ha előbb ér a Vörös Terror a Déli-Kárpátokhoz, mint a Királyi Hadsereg.

De végre megyünk. Amíg van egy csöpp remény, amíg van fegyverünk és még folyik ereinkben a vér, addig nem adunk egy darabot sem. Nem adunk egy darabot sem a vérrel szerzett és megtartott, könnyel áztatott erdélyi földből.

Amíg lehet, ki kell tartanunk. Ezt követelik otthon maradt véreink. Ezt követeli a becsület és ezt követelik meg nem született unokáink, akiknek el kell számolnunk egyszer tetteinkről.