Élet, Szín, Vonal

Éljük az életet. Hitelt veszünk fel. Elköltjük. Nyögjük évekig. Aztán megint hitelt veszünk fel.
Én elhatároztam, hogy soha többé nem veszek fel hitelt, nem kérek kölcsön, hacsaknem emberélet múlik rajta (pl. ha nem tudok enni adni a gyermekeimnek)...
30 éve az ember tudta, hány hetet, hány hónapot kell dolgoznia, ha akart venni egy konyhai eszközt. Vagy fel akarta újítani a lakását. A létbiztonság egyike volt azon kevés dolgoknak, amik jól működtek az amúgy embertelen kommunizmusban.

20 éve bejött az úgynevezett "rendszerváltozás". Nekem a "módszerváltás" szó jobban tetszik: a "gengszterváltás" szót nem tartom helyesnek, hiszen ugyanazok (és örököseik) maradtak a nyakunkon. Bejött a vállalkozások időszaka, aki akkor volt 20-40 éves, és volt egy kis magához való esze, annak jól ment. Színes volt az élet. Aztán sikerült szépen lassan annyira megbonyolítani a kisvállalkozók életét, hogy már lassan eltűnik ez a réteg is, ahogy a parasztság.
De eltűnik népünk gerince, a középosztály, az értelmiség is. És nem csak azért, mert nem szaporodnak, hanem mert a butítás és a gazdasági ellehetetlenítés kettős ollója elvágja a legjobb egzisztenciákat is.

A 60-as évek életszínvonalát éljük. Már nemhogy azt számolgatná az ember, hogy "már csak két hét, és meg tudjuk venni a mosógépet", hanem azt számolgatjuk: "ha most nem fizetem be a gázt, akkor ki tudom fizetni a gyógyszert, amit az orvos felírt a gyermekemnek..." Félretenni? Ugyan, ne vicceljünk. Egy család havi alap költségei (rezsi+étel+higiénia) okos takarékoskodás mellett is ütik a 160-200 ezer Ft-ot. Ruházkodás? Turkáló, havi 2-3 ezer Ft belefér...

Folyton azt mondják, nincs pénz semmire, szűkös a költségvetés. Baromság. A háború után sem volt pénz. És mégis olyan ütemben újjáépült az ország mindkét háború után, hogy öröm volt nézni. Volt munka, lett pénz is. Persze a történelemből tanulva, nem elkövetve elődeink hibáit most is pillanatok alatt be lehetne indítani a gazdaságot. Csakhogy a gazdaság üzemeltetőinek nem ez az érdeke.

Mikor pár éve először kimondtam, hogy lassan orwelli világban élünk, talán még magam sem gondoltam komolyan. Most viszont tudom, hogy nem lassan, hanem több, mint 160 éve. Az 1848-as szabadságharc leverése óta.
És itt most nem az a lényeg, hogy van-e szervezett összeesküvés a világ és az emberi lelkek feletti hatalom megszerzésére. Teljesen mindegy, hogy van-e. Ahogy az is mindegy, hogy a sarki jégtakaró ha elolvad, az véletlenszerű változása az éghjlatnak, a globális felmelegedés eredménye, vagy azért történik, mert az eszkimók túl sok tüzet gyújtottak a Sarvidéken. A hatás a fontos: megemelkedik a tengerek vízszintje.
Társadalmunkban is mindegy (a hatások tekintetében legalábbis), hogy véletlen hatások rombolják-e le az alapokat, vagy ezt a "láthatatlan kéz", a "Nagy Testvér" intézi. Ha megtanulunk ellene védekezni, ha gyermekeinket ősi hitünk és gyökereink által átszőtt világlátásra neveljük, akkor ki tudjuk kerülni a hatást. Akár "véletlen egybeesések sorozata", akár a "láthatatlan kéz" irányítja sorsunkat. Ahogy Noé sem az Özönvizet akarta elhárítani, csak kimenteni magát és környezetét a hatásai alól, nekünk sem a láthatatlan kézzel kell megharcolnunk. Csak immunissá kell válnunk a hatásaira. Meg kell húznunk a vonalat. És gyermekeinket, szeretteinket, barátainkat a biztonságos oldalon kell tartanunk. Mindenáron.

Véresen kelt fel a hold

Wass Albert:
Magyar cirkusz


Cirkuszról álmodtam az éjszaka.
Emberek, az álom szörnyű volt!
Még le sem ment a nap egészen
s már följött véresen a hold!

Indulót kürtölt frakkosan a Halál!
Körben a világ valamennyi népe
megtöltötte a páholysorokat
s minden szem az arénát nézte.

Ott gyilkolták egymást a magyarok,
Torz jelmezekben részegen!
Szemükben láz, kezükben kés
s csorgott a vér a késeken…!

Mindenki küzdött ott mindenki ellen
és ezer bohóc röhögött!
A világ jelszavakat ordított
és fogadásokat kötött:

- Én arra a vörösre fogadok!
- Enyém a zöldinges legény!
- Szorítsd, te Árpád-címeres!
- A gatyás paraszt az enyém!

S a magyarok csak ölték egymást.
Tombolt a halál-zenekar.
S Európa cirkusz-porondján
fogyott, fogyott a magyar.

Aztán a végin egy maradt csak.
Ezer sebéből folyt a vére.
Bámult fáradtan, eszelősen
a véráztatta csatatérre.

A nézők elszámolták a fogadásokat.
Aki vesztes volt, fizetett.
Nehányan már ásítottak is.
Aztán mindenki hazament.

Pár kapzsi suhanc még összeszedte
az elesettek rongyait.
Aztán már csak a hold bámulta
borzadt szemével, vörösen
az új magyar Kaint.

Bajorerdő, 1947