A buszra felszáll egy fiatal lány. Észreveszi a barátnőjét, int neki. Láthatóan örülnek egymásnak. Megmutatja a bérletét a sofőrnek, majd feltűnő csípőringással odatipeg a nem sokkal előttem ülő barátnőjéhez. "Sziókaa", és ad neki puszit. Egy, kettő, három. Na, mondom magamban, ezek azt hiszik, Hollandiában vannak?
Elkezdenek beszélgetni mindenféle "csajos témákról", mondanivalójukat bőven fűszerezi az argó és a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések.
Aztán, két megállóval odébb felszáll egy srác, 17-18 év körüli. Jelenet ismétlődik: intés a csajoknak, bérletmutatás, macsósnak hitt séta, kétszer három puszi. Na, szépen meg vagyunk áldva, gondolom. Ez is három puszival köszön, most ez a menő. De ő nem csak a csajokat ismeri. Előttem kettővel ül a haverja. "Csá b...!", macsósnak hitt séta, kézfogás, majd mindenféle, a néger rap-kultúrkörből ismert kézmozdulatok - utoljára összeütik az öklüket. Na, mondom magamnak, ez is "menő". Holland meg afro-amerikai kultúra hódít.
Esemény vége, néznék ki az ablakon, de a szemem sarkából még látom a három puszit...
Csak én gondolom ezt nyálasnak, antikultúrának és értékvesztésnek?
2009. november 27., péntek
2009. november 23., hétfő
Álom
Felbőg a motor. A szomszédos hegyoldalon egy kecske riadtan elbődül, de ebből mi semmit nem hallunk. A völgyben, Zágon alatt zöld egyenruhások menetelnek. Intek a kezemmel. Lomhán megindulunk a határ felé.
A Turán motorja zabálja a benzint. A harckocsi méltóságot sugároz, tekintélyt parancsol - csak sajnos kevés van belőle.
Figyelem a hegyeket, és eszembe jutnak az otthon maradottak. Nagyobbacska és kicsi gyermekeim, aggódó feleségem. A székely leányok és asszonyok, az öregek.
Az oláhok 3 hete átálltak a ruszkik oldalára. Azóta vártuk, hogy mikor jön a parancs. Végre megjött. Későn, mondta a százados. 3 hétig káromkodott, hogy miért húzzák az időt, miért nem foglaljuk el az Árpád-vonal évekkel ezelőtt kijelölt állásait a Dél-Kárpátokban. Most már késő, elvesztjük nem csak a visszaszerzett ősi földet, de Csonka-Magyarországot is, ha előbb ér a Vörös Terror a Déli-Kárpátokhoz, mint a Királyi Hadsereg.
De végre megyünk. Amíg van egy csöpp remény, amíg van fegyverünk és még folyik ereinkben a vér, addig nem adunk egy darabot sem. Nem adunk egy darabot sem a vérrel szerzett és megtartott, könnyel áztatott erdélyi földből.
Amíg lehet, ki kell tartanunk. Ezt követelik otthon maradt véreink. Ezt követeli a becsület és ezt követelik meg nem született unokáink, akiknek el kell számolnunk egyszer tetteinkről.
A Turán motorja zabálja a benzint. A harckocsi méltóságot sugároz, tekintélyt parancsol - csak sajnos kevés van belőle.
Figyelem a hegyeket, és eszembe jutnak az otthon maradottak. Nagyobbacska és kicsi gyermekeim, aggódó feleségem. A székely leányok és asszonyok, az öregek.
Az oláhok 3 hete átálltak a ruszkik oldalára. Azóta vártuk, hogy mikor jön a parancs. Végre megjött. Későn, mondta a százados. 3 hétig káromkodott, hogy miért húzzák az időt, miért nem foglaljuk el az Árpád-vonal évekkel ezelőtt kijelölt állásait a Dél-Kárpátokban. Most már késő, elvesztjük nem csak a visszaszerzett ősi földet, de Csonka-Magyarországot is, ha előbb ér a Vörös Terror a Déli-Kárpátokhoz, mint a Királyi Hadsereg.
De végre megyünk. Amíg van egy csöpp remény, amíg van fegyverünk és még folyik ereinkben a vér, addig nem adunk egy darabot sem. Nem adunk egy darabot sem a vérrel szerzett és megtartott, könnyel áztatott erdélyi földből.
Amíg lehet, ki kell tartanunk. Ezt követelik otthon maradt véreink. Ezt követeli a becsület és ezt követelik meg nem született unokáink, akiknek el kell számolnunk egyszer tetteinkről.
Babaszemek
Belépek az ajtón.
Másfél éves kislányom ragyogó szemekkel fogad. Amint meglát, sugárzó mosollyal az arcán kiabálja: "Ciia!"
"Ciia, babám!", mondom, felveszem és magamhoz ölelem. Este 7 óra. Ezek a szemek, ez a mosoly feledtetik velem egy pillanatra a mindennapok gondjait. Feledtetik velem a nemzetgyilkos politikusokat, feledtetik velem a szegénységet és nyomort, az emberi sorsokat, amelyekkel nap mint nap találkozom.
Feledtetik velem az állandó fenyegetettséget, hogy a hatalom eléri célját, és vagy polgárháborút csinál, vagy államcsődöt. És feledtetik velem azt is, hogy még nem készültem fel a háborúra.
Kislányomnak óriási biztonságérzetet adhat, ahogy felkapom és átölelem. És ebből vissza is ad valamit, egy pillanatra hamis, de nagyon kellemes biztonságérzetbe ringatom magam: ahol ilyen szerető szemek és ilyen kedves, ölelő pici karok vannak, ott van még remény.
Csak egy kis időt kérek még a háború előtt, Istenem. Csak egy kis időt adj még.
Másfél éves kislányom ragyogó szemekkel fogad. Amint meglát, sugárzó mosollyal az arcán kiabálja: "Ciia!"
"Ciia, babám!", mondom, felveszem és magamhoz ölelem. Este 7 óra. Ezek a szemek, ez a mosoly feledtetik velem egy pillanatra a mindennapok gondjait. Feledtetik velem a nemzetgyilkos politikusokat, feledtetik velem a szegénységet és nyomort, az emberi sorsokat, amelyekkel nap mint nap találkozom.
Feledtetik velem az állandó fenyegetettséget, hogy a hatalom eléri célját, és vagy polgárháborút csinál, vagy államcsődöt. És feledtetik velem azt is, hogy még nem készültem fel a háborúra.
Kislányomnak óriási biztonságérzetet adhat, ahogy felkapom és átölelem. És ebből vissza is ad valamit, egy pillanatra hamis, de nagyon kellemes biztonságérzetbe ringatom magam: ahol ilyen szerető szemek és ilyen kedves, ölelő pici karok vannak, ott van még remény.
Csak egy kis időt kérek még a háború előtt, Istenem. Csak egy kis időt adj még.
2009. november 18., szerda
Első
Na. Létrejöttem. :)
Most már szórhatom, hinthetem, sugározhatom, de akár fröcsöghetem is a tudást. Vagy a nemtudást. Majd kiderül.
Most már szórhatom, hinthetem, sugározhatom, de akár fröcsöghetem is a tudást. Vagy a nemtudást. Majd kiderül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
